Nem előzmény nélküli a Zsámbékon látható előadás; annak a kurzusnak az eredménye, melyet Oleg Zsukovszkij tavasszal tartott a Színművészeti Egyetemen. S mint ilyen, két szempontból is jól illeszkedik a Zsámbéki Színházi Bázis programjába. URBÁN BALÁZS KRITIKÁJA.

A zsámbéki hagyományok egyik legfontosabbika a nemzetközi színházi együttműködés, melynek csaknem valamennyi formáját láthattuk már; dolgozott külföldi rendező magyar színészekkel és viszont, de emlékezetes produkciók születtek különböző nemzetiségű színészcsapatok együttműködéséből is. A bemutatók közt éppúgy előfordultak nagyszabású, jelentékeny alkotások, mint kívülről nézvést kevés eredményt hozó work-shopok végeredményei. Ezzel el is érkeztünk a másik fontos hagyományhoz: a zsámbéki színház mindig szívesen biztosított lehetőséget fiatalok kísérletezésére, az alkotói fantáziát megtermékenyítő csapatmunka kibontakozására, úgy, hogy magának az alkotásnak a ténye, folyamata nem egyszer legalább annyira fontos volt, mint a végeredmény.  

A mostani bemutató annyiban tér el a korábbiaktól, hogy mégiscsak egy iskolai közegből létrejött előadást láthatunk, ráadásul a színészek nem végzős osztály tagjai, hanem most fejezték be első évüket, míg a kurzust vezető, előadást rendező Oleg Zsukovszkij nemzetközi hírű művész. Noha pályáját leginkább a Derevóhoz szokás kötni, roppant sokoldalú alkotó, aki színészként, koreográfusként nem egy magyarországi produkcióban is dolgozott az utóbbi időben, s aki a mostani bemutatónak nem pusztán rendezője, koreográfusa, de egyúttal egyik előadója is. A Dalok a Földről kicsit sem meglepő módon a mozgásra, a gesztusokra épít; elsősorban ezekkel az eszközökkel bontják ki az ifjú színészek a férfi-női kapcsolatok árnyalatait, variációit. Ezek a könnyen leképezhető sémákból álló, ám többnyire színesen, élvezetesen megjelenített kapcsolatok tulajdonképpen bármely közegben ábrázolhatóak lennének; a zene, néhány elhangzó dal, kellék és a jelmezek emelik át az etűdsorozatot egy folklorisztikus közegbe, ahol a fiúk és lányok kergetőzése, egymásra találása, elválása akár egy rituális játék részeként is értelmezhető.  

Az atmoszféra megteremtésében fontos szerepet játszik maga a táj is; abban, hogy a szalma, a népviselet, a népzene nem válik üres folklórrá, nem hat művinek, fontos része van a zsámbéki környezetnek, magának a természetnek (a nézők ezúttal közvetlenül a „kilenclyukú” előtt ülnek, így csak a fákat, bokrokat és a csillagos eget látják). Zsukovszkij természetesen professzionális módon használja ki a természet adta tér előnyeit, s hasonlóképp rutinosan tömi be a játék nyilvánvaló réseit; ez utóbbi eszközök közé tartoznak saját „minietűdjei” vagy néhány jó ütemben elhelyezett, a jeleneteket strukturálni képes játékötlet (mint például a tűz). A szűk órányi játék nem egészen egyenletes, de általában jó ritmusú és pontos arányérzéket tükröz. Az első jeleneteknek még kétségtelenül van némi helyzetgyakorlat jellege, ám az egyes etűdök a későbbiek során mind természetesebben kapcsolódnak egymáshoz, s az itt-ott megmutatkozó esetlegességeket elfedi a hangulat és a lendület ereje. A tömegből percekre, másodpercekre ki-kiválnak arcok, de csak annyira, hogy ez az ensemble játékot ne szorítsa háttérbe.  

Ez még nem az az előadás, ahol a recenzensnek lázasan kell keresnie a jövő tehetségeit, megtippelve, hogy kik lesznek azok, akikre a későbbiekben fokozottan figyelni kell majd – érezhetően nem is ez az alkotók célja. Másfelől természetesen értelmetlen lenne a látottakat egy jól strukturált, minden ízében megtervezett bemutató mércéjével mérni vagy Zsukovszkij saját etűdjeit korábbi előadásaihoz hasonlítani. A Dalok a Földről nem több és nem kevesebb, mint egy egyetemi kurzus plasztikus és hangulatos etűdsorozattá formált végeredménye. Amolyan szórakoztató előadás zsámbéki vagy zsukovszkiji módra, melynek távolabbi hozadéka a látottak alapján inkább csak sejthető, s amely vélhetően nemcsak a szakmabelieket, de az alkalmi nézőket is kíváncsivá teszi a remélhető folytatásra.