Filmrendező szakos vagy, miért érdekel mégis a színház?

Több oldalról jön ez. Az egyik egy alapérdeklődés a színház, a forma és a mondanivaló iránt. Mindez szerintem független attól, hogy az ember színházat csinál vagy egy kocsmában performanszot. Az a fontos, hogy akar valamit mondani. Ez az alap. A másik, ami inspirál, hogy a közelmúltban, elég sok furcsa előadást láttam, ami azért hatott rám, mert nagyon tetszett, vagy, mert épp nagyon nem.

Tudsz mondani ilyet?

Nagyon megmozgatott a Maladype Színház, Balázs Zoli, mint rendező, Orosz Ákos, mint színész. Az Örkényben a Hamletben láttam olyan dolgokat, amik miatt az kezdett el érdekelni, ami ebben az előadásban is: a színész és a néző viszonyával való kísérlet. De ugyanígy mondhatnám a K2 társulatot. Azokból a tapasztalatokból is táplálkozom, amikor azt látom, hogy a kőszínházban semmibe veszik a néző létezését.

Mi az oka, hogy Shakespeare: Szenivánéji álom című darabját vetted alapul?

Az, hogy a szerelemmel akarok foglalkozni, annak magánéleti vonulata van. Érdekelnek a viszonyrendszerek, megköttetések, eleve elrendelések, ítéletek, hazugságok. Minden nap elmondom a „társulatunknak”, hogy milyen vicces, hogy Shakespeare legjátszottabb vígjátékából sikerült egy vérdrámát csinálnunk.

Hogyan hoztad össze a Hályogkovács Alkalmi Társulást és miért kaptátok ezt a nevet?

Bennem volt az akarás színházcsinálásra, ez ennyi, a színműs évek és a szakmai élet során sok emberrel találkoztam, akik tehetségesek, de lógnak a levegőben, és úgy éreztem, hogy nincsenek a helyükön. Mivel én magam sem éreztem magam a helyemen, a hasonló embereket kerestem meg magam körül.
A név meg Máté Gábortól ered. Szerettem volna dolgozni az osztályából egy fiúval, akivel évek óta jóban vagyok, mire azt mondta, hogy én nagyon fiatal vagyok, ráadásul filmrendező szakos és még sosem csináltam színházat, ezért ő nem engedi ki a gyermekét. Meg különben is milyen hályogkovácsolás már ez a filmezés.

Szerepekben gondolkodtál, vagy a szereplőkhöz alakítottad a szerepeket?

Voltak alapindíttatások, például szerettem volna, ha a Csépai Eszterke benne van és Puck-ot játszik, nagyon szerettem volna, ha a Hollai Anna benne van, hogy Hermiát játsszon. Valahogy úgy alakult, hogy jöttek emberek, aztán nem tudták elvállalni, mert sokkal jobb ajánlat jött. Ha fiatal vagy és ennek a semminek a közepén lógsz, akkor bármi olyan jön, ami durvább, vagy előre mutat, vagy biztosabb, akkor arra szavazol, és ez érthető. Jöttek, mentek az emberek, de az utolsó pillanatban mégis összeállt a csapat. Anna, Zsófi, Csabi ők Marosvásárhelyről jönnek, egy osztályba járnak, Eszterke magától értetődő volt, Estellát nem rég ismertem meg, és bele láttam Titániát, Tóth János Gergő volt az utolsó csatlakozónk, mert egy eléggé vad, csapongós Zubolyt kerestünk. Ő egy hónapja még egy másik mélyvízben lubickolt, és próbált felszínen maradni itt a Bázison (a Hazatér rendezője). Hát így állt össze ez a hatos szereposztás, ami azért is nehéz, mert onnan jött, hogy a legnagyobb jelenetben pont hat szereplővel meg lehet oldani a dolgokat. Persze ez is zsonglőrködést kíván, és azt a színházi struktúrát támogatja, amit eleve szerettem. A magunktól távol tartott színjátszásba az tökéletesen belefér, hogy egyik pillanatban még Oberon vagyok, a másikban meg már Lysander.

Miért itt akartad megcsinálni az előadást?

Alapvetően a pusztában képzeltem el, illetve hát fák, bokrok között és vándorolva. Tavaly nyáron voltam itt először, és nagyon bejött ez a tábor hangulat, hogy össze vagy zárva más társulatokkal és a kávét reggel tőlük kéred. Igaz most pont nincsen itt másik társulat, de nagyon jó a rugalmas együtt létezés, nem is kell együtt dolgozni ahhoz, hogy hassanak egymásra a dolgok. Alapvetően ezért jöttünk ide. Az előadásnak meg keresem az antiszínházi formát, ami megtöri a klasszikus nézőtér, rivalda, színpad hármast, ami ellene megy minden hagyományos felállásnak. Azért is szerepel az ajánlóban egy sor arról, hogy nálunk nem lehet a zsöllyébe süppedve a sötétben megbújni, itt sajnos a néző is néha benne lesz a játék közepében. Keressük azt a határt, hogy a néző még nézőnek érezhesse magát, tehát biztonságban, de tapasztalja meg azt a határt, védőhálót, amit mi társulatként létrehozunk magunknak.

A módszerről való elgondolás mennyire harmonizál a tartalommal?

A darab eléggé le van szálazva viszonyokra és ez a struktúra alapja, aztán erre jönnek rá a mesteremberek jelenetei, amelyek alkalmat biztosítanak nekem arra, hogy a komolyan vett érzelmi viszonyrendszerek mellett, könnyebb kézzel, zsonglőr újjakkal tudjam a nézőt a játék közepén tartani. Amikor egy feszítettebb jelenetnél visszavedlene nézőnek, még mindig visszahúzhassam a kis gumikötelemen. Olyan, mintha minden néző egy-egy ilyen régi vágású tornaszertáras gumikötél végén lenne. Amivel kergették egymást a gyerekek és nagyon csípett, ha odasóztak vele.

Mik az őszi terveid?

Nagyon szeretném ezt a darabot Budapesten egy másik antiszínházi térbe betenni. Az álmom az, hogy valamelyik kőszínház ruhatárában, díszletraktárában, vagy nézőterén eljátszhassuk. Persze arról a fajta átlényegülésről nem mondanék le, amit a színházba indulás, jegyvásárlás, kabát letevés jelent egy nézőnek. Az ember olyankor ráhangolódik, beljebb ereszkedik és hagyja magát. Nekem is kell az a biztonság, amit a színház, mint fogalom jelent.
Ősszel kell befejeznem a diplomafilmemet, de nem filmrendező, vagy színházi rendező szeretnék lenni, hanem rendező.