Calderón, a spanyol barokk dráma világhírű alakja, ebben a darabjában az élet illúzió-természetéről és tünékeny voltáról mesél.
A gondolat jócskán megelőzi korát: csak a XX. században nő ki belőle filozófiai áramlat „empíriokriticizmus” néven és már majdnem a 21. századot írjuk, mire elér a mainstreamhez olyan műveken keresztül, mint például Stanisław Lem Kiberiádája, vagy a Wachovski testvérek Mátrixa.
A történet a vadregényes Lengyelországban játszódik. Királya, Basilio, újszülött fiát Segismundót börtönben neveli fel egy jóslat miatt, mely szerint a fiú felnőve borzalmas zsarnokká lesz. Aztán mégis próbát tesz vele, elkábíttatja, átviteti a palotájába és egy napra trónra ülteti. Ám a jóslat sajnos igaznak bizonyul, a fiú vadállatként viselkedik. Ismét elaltatja és börtönbe zárja. Segismundo azt hiszi, csak álmodta a királyságot, de ekkor lázadás tör ki Basilio ellen, és a felkelők királlyá emelik a fiút, aki végre minden ellenségén bosszút állhatna, de nem teszi. Azon töpreng, hogy ez az egész nem újabb álom-e. Úgy véli, hogy minden csak káprázat, semmit sem tudhatunk a magunkénak, életünket a végzet irányítja, semmi más. Kibékül atyjával is, és ezek után bölcs uralkodóként regnál tovább.
„Miért vagyunk jók? – teszi fel a kérdést a darab – már ha azok vagyunk”. A jóság alkat, belső meggyőződés következménye, vagy épp ellenkezőleg, egyszerűen csak a sors működésének bölcs felismerése, ami arra kényszerít minket, hogy hagyjunk fel eredendő rosszaságainkkal. Amellett, mit is jelent az „élet”, pontosabban a „jó élet” számunkra, mit akarunk feltétlenül megkapni tőle, megragadni benne és kiélni általa?
Calderón kérdései közel négyszáz évesek. Most mi is megpróbálunk rájuk válaszolni. Vagy legalábbis jól feltenni őket.