„Mélyen tisztelt Madame Curie, ne nevessen ki, amiért anélkül írok Önnek, hogy lenne bármi okos mondanivalóm. De annyira felháborít, ahogy Önnel bánnak, hogy muszáj valahogy hangot adnom az érzéseimnek. Meggyőződésem, hogy Ön következetesen figyelmen kívül hagyja ezeket a barmokat. Meg kell mondjam, csodálom az intellektusát, motiváltságát és becsületességét, és szerencsésnek tartom magam, hogy megismerhettem Önt Brüsszelben. Igazi öröm, hogy olyan személyiségek vannak köztünk, mint Ön vagy Langevin, akikkel kiváltságos dolog kapcsolatba kerülni. Ha pedig ezek a barmok továbbra is Önnel lesznek elfoglalva, ne olvassa azt a moslékot, hanem hagyja meg azoknak a nyomorultaknak, akiknek fabrikálták.

Baráti üdvözlettel,

A. Einstein.”

 

„a Radioaktív kapcsán szerettem volna valamilyen módon összekötni a színházat és a természettudományokat, hogy közelebb kerülhessen ez a két terület egymáshoz, hiszen mindkettő nagyon elemző, ugyanakkor intuitív, absztrakt és összetett. Kíváncsi voltam arra, hogy egy olyan nőalak segítségével, mint amilyen Marie Curie is volt, közelebb hozható-e a színházhoz ez a téma.” (Gyöngy Zsuzsa)

A Marie Curie életét feldolgozó monodráma egy olyan izgalmas és egyedülálló tudós történetét meséli el, aki a hagyományos női szerepek mellett úttörőként mutatta meg, hogy keverni nem csak a fakanállal lehet. Férjével együtt fedezték fel az alfa- és bétasugárzást, valamint megtalálták a polóniumot és a rádiumot, amely megváltoztatta a fizika és kémia addigi álláspontját az anyagokkal kapcsolatban. Marie Curie története sok szempontból a századforduló és a 20. század története.

 

Az előadás ennek a kivételes intellektusnak az emberi oldalát helyezi előtérbe és azt igyekszik bemutatni, mi mindennel kellett megküzdenie egy nőnek a 20. században, főleg, ha a klasszikus női szerepből kilépve, a tudományos világban akart érvényesülni. Cél, hogy megmutassa az érzékenységet a színfalak mögött, egy nőről, aki bár szikár és kitartó jellem volt ugyanarra vágyott, mint bárki más, szeretetre és elfogadásra.

A rendező, Kovács Dániel Ambrus arra volt leginkább kíváncsi, hogy hogyan volt képes valaki arra, hogy ilyen komoly tudományos életművet összehozzon, miközben nőként abban a korban ez szinte lehetetlen volt. Véleménye szerint Marie Curie független, szabad ember volt, aki sajátos, mai szemmel magasztosnak tűnő elvek szerint élte az életét, és nem érdekelte, hogy ezzel milyen szokásokat, konvenciókat hág át.

 

„Ami engem különösen érdekel ebben a történetben az az, hogy milyen ellentmondások voltak ennek az embernek a működésében. Rengeteg rokonszenves vonással bírt – egyrészről gyöngéd és törékeny volt, másrészről a személyiségének volt egy szinte már autisztikusan hűvös, távolságtartó, merev része is, ami nyilvánvalóan hozzájárult ahhoz, hogy elérje azokat a tudományos sikereket, amiket a magáénak tudhatott. Különös, hogyan keveredett a szakmájában és a magánéletében ez a kétféleség, ahogyan az is, hogyan kavarodott össze a szakmája a magánéletével, mert egyik sem létezett számára a másik nélkül.” (Kovács Dániel Ambrus)

 

Marie Curie kivételes személyisége olyan amplitúdókon mozog, ami színházi szempontból rendkívül izgalmas. A korabeli sajtó keményen bánt vele és sokszor akarata ellenére került a pletykalapok célkeresztjébe. Bármennyire is próbálta életét a nyilvánosság elől elzárni az időről-időre berontott az ajtón. Egyedüli nőként munkásságát két Nobel-díjjal is jutalmazták, ami egyben hatalmas elismerés és óriási felelősség. Ő volt a Sorbonne első női professzora, aki férje halála után átvette katedráját és pontosan ugyanott folytatta az óráját, ahol a tragikus balesetben elhunyt Pierre Curie abbahagyta. Az egyetlen nő, aki a Pantheonban fekszik, és övé az egyetlen sírhely, amely még mindig radioaktív, csakúgy, mint jegyzetei és noteszei.

 

„És minél magasabbról zuhanunk, annál gyorsabban, annál drámaibban telik ez az idő. Ebben a sebesen telő, drámai időben mutatkozik meg az ember lényegi mivolta, az, amely más esetben talán teljesen rejtve marad.” (Pótszékfoglaló)