Jogot és filozófiát tanítasz a Zsigmond Király Főiskolán. Írtál regényt, novellát, esszét, tanulmányt, tankönyvet, publicisztikát. Mikor írtál először színdarabot? Honnan jött az ötlet?

Szétszórt vagyok, úgy érted? A téma elvben megköveteli a műfajt, ámbár a büntető törvénykönyvből nem csak tanulmányt és tankönyvet írtak, hanem verset is. Színdarabot először 1995-ben írtam, Stemmer Ödön visszaemlékezései alapján, az Antiquar № 44. a Szombatban jelent meg, Kafkománia címen pedig két egyfelvonásos – Irodában, Nyaralás – a Criticai Lapokban, 2003-ban. Ezeket nem játszották – még. Amiket viszont játszottak, azok a Petőfi Irodalmi Múzeum és a füredi Jókai ház felkérésére írt dokumentumjátékok, szám szerint öt, sajnálom, hogy egyszer csak elmaradtak a meghívások.

A Vámkisasszony című novellád 2004-ben megjelent. Ugyanaz a története a monodrámának is, mint a novellának?

Ez a novella eredetileg egy ciklus része, minden novellában Kierkegaard gondolatmenetét fűztem tovább a magányról, a felelősségről, a csábításról, ha nagyképűen akarok fogalmazni. A Vámkisasszony a Don Juan mítosz kierkegaard-i értelmezésének továbbgondolása, egy olyan aspektus felvetésével, amivel a mester nem számolt. Hogy mi ez konkrétan? Kiderül a darabból.

Honnan jött az ötlet, hogy színpadra írd?

Olyan XIX. századi formán. Czifra Krisztina egy internetes beszélgetésben említette, hogy szívesen játszana egy kifejezetten neki való darabban. S mert dokumentumjátékaimban többször játszott, tréfásan felvetette, hogy nekem van-e ilyen darabom. Azt mondtam, nincs, de írok.

Miért pont monodráma?

Az eredeti novella is monológ, így a forma adta magát. Ehhez persze az is kell, hogy olyan színésznő játssza el, aki hozza a szigorú hivatalnokot, a léha szépséget, a meditáló kékharisnyát, az esendő középkorú asszonyságot, a kardos menyecskét – ez most nem népieskedés, valódi kardról van szó.

Voltál-e már próbán? „Beleszólós” szerző vagy? Vagy hagyod, hogy alakítsák a szöveged az előadás alkotói szándékuk szerint?

Voltam próbán, de nem szóltam bele, elég régen tudtomra adta egy rendező, hogy legjobb az a szerző, akinek legfeljebb a szobrával lehet találkozni az előcsarnokban. Csak annyit tettem, kifejezett kérésre, hogy megmutattam, hogyan kell bánni egy lovassági tiszti karddal.
A szöveg kissé átalakult, de a versek kivételével én írtam át, amit kértek, hogy legyen mondhatóbb. Mi a legrégebbi emléked Zsámbékról? 

Amikor még a katonai főiskolán tanítottam, nem kell megijedni, nem harcászatot, hanem filozófiát, a légvédelmi tanszék elvitt minket Zsámbékra, ha nem is a bázisra, de annak a közelébe. Mivel van olyan kifejezés, hogy hadművészet, a rakétákat, állásokat, silókat tekinthetjük e művészet színpadának. Az azért jó, hogy a rakéták nem játszották el a nekik szánt darabot, viszont a bázisból utóbb igazi színház lett.

Mi lesz az előadás további sorsa? Hol fogják játszani?

A szoborlét erre is vonatkozik, annyit tudok, hogy a Manna Produkciós Iroda többekkel tárgyal.

Van még darabterved, ami megírásra vár?

Az az igazság, hogy vérszemet kaptam.