A két főszereplő szerelmi bánatában úgy hiszi, hogy már sose lesz szerelmes. És amikor jön a 2. váratlan szerelem, mindent megtesznek, hogy ezt letagadják maguk előtt. Kívülről nézve nagyon szórakoztató, ahogy megnehezítik maguknak, hogy boldogok legyenek, annyira túlbonyolítják szerelmi játszmáikat. Persze bekavar a harmadik, aki felgyorsítja az eseményeket.

Három szerelmes a felső tízezerből, (Márkiné, Lovag, Gróf,) két szolga, ők is szerelmesek, de közben az állásukat is féltik és egy lepusztult könyvtáros, aki mindebből nem ért semmit, de remek elméletei vannak. Neki végül semmi se jön össze: se állás, se szerelem. És közben sóhajtoznak, dalra fakadnak és a színészek hangszereken kísérik egymást.

Részlet Csáki Judit kritikájából a Magyar Narancs-ban:

"Egyszerűen komplikált a sztori, mérsékelt a bonyodalom: akik szeretnek, nem tudják, mit vagy kit szeretnek, kivált, ha a társadalom felsőbb rétegeiből sóhajtoznak. De nem is a darab a nagy találmány itt, hanem a részletek könnyed összenövése: zene, színészi játék, a mozgás; mind masszív stilizációban - sóhajtozunk a röhögéstől, az idő meg csak röpül, ritka színházi kincs ez is.

És akkor Nagy-Kálózy Eszter finom és elegáns márkinéja, amely persze erős és brutális hatást kelt; mellé Lengyel Ferenc (kicsit búsképű) lovagja, a férfivakság parodisztikus megtestesítése. A szokásosan bővérű és eszes szolgák bolondozása - Sipos Vera és Kovács Ádám - meg még egy hoppon maradt gróf (Kálid Artúr) és Cserna Antal könyvekkel "házaló" Hortensiusa. Megannyi bohóc, egy bohóciskola archetípusai, a szomorútól a vidámig, a légiestől a földhözragadtig. Biztos ízlés, jó tempó: Kováts Kriszta a rendezésen kívül muzsikusként, vagyis "élőben" is tartja a ritmust."