A Zsámbéki Bázis felbolydult egy kicsit, egyszerre három-négy társulat próbál, de az aradiak előadására a kinn dolgozó színészek is kíváncsiak, így megtelik a hangár a Tapasztó Ernő által rendezett darab itteni bemutatójára. Pont megfelelő a környezet, a múzeum miatt egyre szaporodó katonai járművek és a rakétasilók között. A betonbunkerben először teljes sötét van, így kezdi az Alina Nelega által írt és Anamaria Pop által fordított, minimál-prózát a Rudolf Hesst alakító Harsányi Attila. A nézőkhöz beszél, az ipari kamerákhoz, amelyek a spandaui börtönben minden mozdulatát rögzítik. Az időpont 1987 augusztus 17. Ki emlékszik, ha élt már egyáltalán, hogy mit csinált aznap, milyen volt az idő, mit evett, amikor Hess, Hitler egykori jobb keze, illetve „árnyékembere”, a pokoli gépezet kitalálója, a halál legprofibb mérnöke a cellájában, 45 év börtön után, 93 évesen felkötötte magát. 

Szottyos öregember, aki nem bánt meg semmit az utolsó pillanatig, halála ezért senki számára nem volt tragikus. Ám ez a dráma közelebb hozza a rém személyiségét, emberivé teszi az embertelent. A nagyszerűsége mégis abban van, hogy nem csinál belőle hőst, egyedül a szöveg a fontos, és az arra alkalmas színészt emeli fel.  A szín fokozatosan kivilágosodik, egy fekete alak szaggatott, őrült táncát látjuk, mintha egy óriás, torz madár vezényelné Rossini: La Danza című művének ismerős zongorafutamát. A színpad egyik fele fekete, a másik fele fehér, a térben csak egy asztal, egy lábos, meg egy húsdaráló látható. Hess, hosszú fekete köpenyben éppen főzi magának az utolsó vacsorát, miközben, mint valami analitikus ülés során, visszaemlékezik gyermek- és fiatalkora bizonyos mozzanataira, és elővezeti az „alacsonyabb rendű emberekkel” kapcsolatos összeesküvés-elméleteit, meg a kényszerképzeteit. Az arabok, a zsidók, a feketék és a nők, mindegyikre van egy-egy szép elmélete, amely szerinte istennek tetsző, aki sokak szerint ugye ekkorra már tulajdonképpen halott. Sorjáznak a monológok a Hess által kitalált Öngyilkosság Világnapjáról, a magunknak gyártott istenszobrokról, arról, hogyan kell tisztelni anyát és apát, hogyan kell paráználkodni a csak szaporodásra való nőkkel, az evolúció másodlagos termékeivel. A csendekben, a sötétségben pedig hallani, ahogy bomlik az elme, ahogy képtelen kívül kerülni magán. Vannak veszélyforrásai a szövegnek, amikor átlendülhetne sajnálatba az egész, az Európának szóló jóslatokon a közönség meghökkentő módon nevet, de megmarad az egyensúly, nem próbálja elfogadtatni az író a holokausztot úgy, mintha az csak valami elmebeteg emberek agyszüleménye volna. Nem ment fel senkit az irracionalitás, az őrület.

      Harsányi Attila fizikailag is kikészül közben, többször rajtakapni, ahogy egy-egy részlet vége előtt ütlegeli magát, valószínűleg öntudatlanul. Néha túlfeszül, de végig „állapotban” marad, a sötétben véletlenül lerúgott szék irdatlan zaja sem zökkenti ki. Inkább mi, nézők megyünk beljebb, hajolunk közelebb, hátha meglátunk, meghallunk valamit az elvakult elme kimondatlan gondolataiból, hátha megértjük mi a vesztes dühe, hogyan képzeli visszaszerezni Németország, Goethe országának, a Niebelungok földjének becsületét. De nem kapunk többet, mint kellene, semmi szánalom. A La Danza ritmusaira szíjjal a nyakában végre megszűnik, belerepül a tűzbe az ostoba, ám veszélyes szárnyas, és még abban sem reménykedünk, hogy többé nem dugja ki onnan a fejét. Mert tudjuk, hogy bár így becézik, nem az utolsó náci volt. A szvasztika, ami a boldog életet jelentette egy másik kultúrában, és Hess sajátos bibliája szerint is, már sosem lesz a régi. Isten és a tízparancsolat sem jelentheti többé ugyanazt.