Málló falak közt játszódik a harmadéves színinövendékek Hamletje. A Zsámbéki Színházi Bázis hajdan légvédelmi célokra létesült, mára lepusztult épületei a kortárs színház „fizikai értelemben vett térkeresési trendjét" szolgálják – írta Mátyás Irén a műsorfüzet bevezetőjében. A Hamlet-etűdök meghatározó eleme a csupasz tér. Romos szobák otthonos érzések nélkül, éppen csak annyi, hogy fedél van az ember feje fölött, mint egy barlangban. Ajtó alig van, felesleges is lenne, elegendő a nyílás, ahol ki- és belépnek a játszók, illetve áthalad a közönség. A vándorló nézőtér talpa alatt ropog a törmelék, amint körülállják az újabb epizódnak helyet adó újabb játékteret. A terep kínálta tárgyak kapnak funkciót az előadásban: Hamlet könyve két tégla, a halott Opheliát ronccsá nyomorodott gyerektricikli prezentálja. Reflektor sincs (legalábbis az általam látott előadásban), minden nappali fényben játszódik, mint Shakespeare korában. De még az Erzsébet kori színpadhoz képest is kevesebb a cicoma: redukált Helsingőr ad helyet a sallangoktól megszabadított sztorinak.
A minimalizált térbe születő epizódok ars poeticáját az előadás vége világítja meg. A darab zárójelenete helyett a harmadik felvonás második színének kezdete csengeti le az eseményeket. Fortinbras érkezése helyett Hamlet köti a színésztrupp lelkére, hogy „a természetesség határait szem előtt tartsák. Minden, ami túlzás, az távol van a színjátszás értelmétől", mondja az egyik lány, akár egy rendező a tragédia előadása után értékelést váró színművészeknek, hiszen a többiek a szerepeket letéve, civilben fordulnak felé. Illetve civil színészt játszó színészként, ugyanis a növendékek helyzete a darabbeli komédiásokét is modellálja, csak nekik nem a dán királyfi tart eligazítást, hanem Schilling Árpád, akinek színészvezetése-rendezése a hamleti elveket bontja ki.
„Keressék meg a szavakhoz a megfelelő cselekvést, a cselekvéshez a szót." Egyszerűnek tűnik Hamlet receptje, de fegyelmet és pontos kifejezést kíván. Máté Gábor osztálya egyiknek sincs híján. A szövegmondás tiszta és hétköznapi, vagyis természetes. Nincs öblögetés, harsányság, ritmikus hajlítás, helyette szerencsés találkozás van Nádasdy Ádám fordításával. A színészek értik a szöveget, és világosan tudják közvetíteni. Óriási erény, koncentráltabbá tesz minden megszólalást. A játékmód visszafogott: kevés eszközzel, kevés gesztusból születik. Nem lesznek árnyaltak a figurák, nem rajzolódik ki bonyolult viszonyrendszer sem közöttük, de világosan megfogalmazott alakok lépnek elő. A Szellem az ablakban ül, fehér ingben és drapp nadrágban. Lábát a rozsdás radiátorra teszi, térdét így kénytelen felhúzni, át is karolja. Kényelmesen ül szemben Hamlettel, és elmondja, hogy volt, mint volt. Nem siet, nem kapkod: közöl. Időnként kinéz az épület mögötti tájba, figyeli, közeledik-e a hajnal. Hamlet pedig áll és hallgatja, de a szemét le nem veszi róla. Egyszerű megoldás és könnyed, mégis átlengi valami komolyság, talán a figyelemé egymás iránt.
Schilling Árpád rendezésében a jelenetek hangulata alapvetően komoly. A nagymonológ epizódja komor performansz. A férfivécé fülkéiben álló Hamletek több nyelven mormolják a sorokat, de mint valami sötét varázsigét, s az egész fekete mágiának hat a piszoárra helyezett gyertyák fényében. Ráadásul nem minden Hamlethez sikerül bekukkantani, mert van, aki elzárkózik a kíváncsi tekintetek elől. A sírásók jelenete sem a poénokra van kihegyezve. Bár a szellemes párbeszédet kijátszsza a két színész, a visszafogott bohóckodás intellektuális eszmecserébe vált. Mindez a bejárat tetején történik, a közönség tehát alulról figyeli, mintha a megásott sírban állnánk. Újabb lépés az egyszerűsítés felé, ahogyan az egyik sírásó átvált Horatióba. Nincs teátrális ravaszkodás: a sírásó szövege helyett Horatio szövegét kezdi mondani a színész, de nem próbálja különösebben elhatárolni egyik figurát a másiktól. Nincs is rá szükség, hiszen eddigre a néző már gyakorlottan olvassa az előadás nyelvét. Az első jelenetek teljes eszköztelenséggel indítanak, a Szellemmel találkozó őrök gyakorlatilag gesztusok nélkül, csak a szöveggel dolgoznak, de ahogyan a darab halad előre, sűrűsödnek a színházi jelek. A párbajjelenetet már komplexen kidolgozzák. Laertes és Hamlet a folyosó két végén, egymással szemben áll, s csak ritmusra mozdulnak. Valaki pálcát suhogtatva adja a pengék surrogását, más üvegdarabokkal teli kosarat csörget a találatoknál. Mikor Gertrud meghal, méretes és otromba bádogkelyhet dob a földre. Claudius biciklivázon menekülne, de Hamlet megakasztja a hátsó kerék küllőit egy kalapáccsal. A cselekvésmozzanatok a szövegből derülnek ki, a szokatlan színészi akciók csak aláhúzzák a történéseket. Mindez mégsem mond ellent Hamlet instrukcióinak, hiszen az előadás végéig megmarad a visszafogott, természetességre törekvő hangvétel. A kor változott, nem a tükör.
Feltehetően hasonló okokból viseli az előadás a Mission Impossible címet. Lehetetlen küldetés Hamlet feladata, de a Hamlet című darab előadása is misszió olyan korban, ahol az említetthez hasonlatos filmek alakítják a közízlést. A darab egészét ellenpontozó gesztusként értelmeződik az egérfogó-jelenet. A színielőadás kikerül a színházi térből, az épületen kívül játszódik, ezért a benti jelenetek természetességével szemben elrajzolt giccsel operál. Ismert filmopusok zenéjét vokálozó színészek éneklik a lassított pantomimsor alá, amely az amerikai filmek olcsó pátoszát parodizálja, míg odabentről, egy kivert ablak nyílásán át, nézőtérnyi Gertrud és Claudius figyeli.