Cserna-Szabó Andrást prózaíróként, novellistaként, képregény-szövegíróként, kulináris szakértőként és ÉS-beli kritikaíróként ismerjük. Első színpadi próbálkozása után azonban színpadi szerzőként is nyilván kell tartanunk. Nehéz ezt leírni, első bekezdésben tán nem is szerencsés, de az argumentáció alább nem fog elmaradni: még kell idő és energia, hogy további kísérletekkel gyürkőzzék majd neki a műfajnak.


Óriási szerencséje a debütáló szerzőnek, hogy az a Jámbor József vitte színpadra (konkrétan beton rakétasilókba meg löszfalra, meg fűre) a darabját, akinek ebben hatalmas rutinja, valamint az ügyhöz szíve és művészi affinitása van. Garaczi László, Toepler Zoltán, Filó Vera munkái után Jámbor József házirendezőnek számít az immár sok színhelyes, egyre gazdagodó zsámbéki nyári művészeti műhelyben. A fantasztikus és bizarr környezetben az avatott, sokat megélt, sokféle „mai magyar"-t színpadra tevő Jámbor József biztos kézzel nyúl a mások által csak szöveg-irodalomnak vélt anyaghoz is.

A Vendel tragédiája voltaképpen elvont tartalmú, a címadásban is hivatkozott Az ember tragédiáját idéző filozofikus dráma. Kicsit a Nézőművészeti Főiskolára, Tasnádi István alapművére is hajaz abban az értelemben, hogy mű és befogadó valamint mű és alkotó viszonyát tárgyaló traktátust tesz a színmű alapjává. Egyfelől az alkotáslélektan kitárgyalása, másfelől a kegyetlen komédiázásos kényszer avatja bravúrossá az előadás első részét. Kár, hogy túlhabzik a remek alapanyag: a későbbiekben már többször fejeződik be, s ahogy a mondás tartja, „mégsem hagyják abba". Ha ugyanis az első, kiváló, grand guignolos részt játsszák el, boldogan mentünk volna haza. Írót legyőzi virulens hőse, a filozofikus szobafestő, Vendel, és fellázad elpaterolása ellen.


Sajnos, az alcím (Vendel, avagy a Hampton Court titka – egy ember tragédiája) kötelmei miatt azonban, szinte öt felvonásos shakespeare-i darabot ültünk- mentünk végig. (Első rész, I. siló: író és fala plusz kád, második rész, II. siló: kocsma és űrlény, harmadik: kint a meredély alatt, a sírboltban, negyedik rész: bent a silóban, Hampton Courtban stb.) És bizony a rengeteg szöveg ága-boga ráfonódik Az ember tragédiájára is, Karinthy Frigyes csodálatos, Cirkusz című novellájára is, Henrik királyról nem is beszélve.

Az írónak és hősének kádba-fojtásos kimenetelű egymásnak feszülése képzi meg a nagy halálvárásos darabot. Igen, író és hőse és a hős neje mind-mind a kádban végzi. (Bravúr, ahogyan Kármen, a szerencsétlen, bár muzikális asszony, Vendel felesége eltűnik az ős-kád lefolyójában – Pallai Mara kiváló előadásában.) A fiatal, ambiciózus író (Vranyecz Artúr egyre jobb, a kezdetektől egyre magabiztosabbá és felfűtöttebbé váló megjelenítésében) írja, hol falra, hol papírra szegény a hősök aranyköpéseit, akik viszont nagyon elszabadulnak. Vidéki festőmázoló Vendel, titokban a hegedű szerelmese, kocsmatöltelék, szoknyapecér, féltékeny a neje, s kádba fojtja Vendelt – ennyi lenne első nekifutásra a kibontandó tétel a még nem túl sikeres, de nagyon igyekvő író számára.

Tóth József (de mi tudjuk, hogy Jocó) mindent tud, amit a szakmában tudni lehet és érdemes egyáltalán. Felvételin és drámajátéktanfolyamokon vannak ehhez hasonló ötletek, amelyeket a játék előír: az izgága festő Vendel szinte mindenre képes, nemcsak az írója-kitalálója által ráaggatott sztereotípiák következtében, hanem a saját intelligenciájának köszönhetően is. Tud chipset, Spiró Györgyöt, vak kínai asztaliteniszezőt és még vagy egy tucat hasonlóan fontos embert/ tárgyat utánozni, meg egyáltalán. Az író is: ír a falra, és tanul a hősétől, meghágja annak feleségét, rágja az eredeti szavait irigy gyönyörűséggel.

Átmegyünk a kocsmába – a másik silóba vagy mibe: itt kis bábos magánszám a mágneses darabokkal… ez talán tökéletesen fölösleges is lenne: de a sci-fi szálhoz – Vendel ráadásul sci-fi rajongó is – elég meggyőző. (Jámbor József itten mikrofonba búg földöntúlian – ez ugyanis már a nemlétből való átlényegülés küszöbe, ezért sem lehet kikezdeni a bögyös pincérnővel, Bucival: Szoták Andrea frissen állítja őt elő.)


Majd ki a szabadba: a terepadottságok miatt el lehet itt játszani mindenféle sírboltosos-sírásós dolgot. Ez is remek, ám rádiókabarés ötlet. A már porladó és a friss kriptaszökevény fraternizálnak, míg odafent az özvegy és egy Tar Sándornovellából szalasztott debil sírásó – annak lenni kell egy valamirevaló drámában, figyelmeztet Vendel – állnak a meredek fal felső peremén (Kis Gergely Máté a sírásó, Halmi Gábor a kukac ette társ). Vissza az első helyszínre: itt már elvész a fonál, az 5. lenyakazott feleség elszabadult reinkarnációjának tobzódása meghaladja a befogadható szöveg- és ötletmenynyiséget.

Hiába a rengeteg poén: fetrengünk a maszkok láttán, az írói őrjöngés láttán, a teljes káosz bizarr vígságán, de mégsem marad több, mint a kád lefolyójában eltűnő Kármen, a riadtan nadrágot váltó s a végén üdvözülten kicsiny hegedűn játszó Vendel, és az őket lázasan álmodó író megszállott ágálásának képe. És egy torzóban maradt, jó lehetőség nem is viszolyogtató emléke.