- A programfüzet ismertetője elég szűkszavúan beszél az előadásról. Annyi kiderül, hogy egy háromszereplős, szürreális horror-krimire számíthat a néző.

 - Mindössze egy hetünk volt arra, hogy összerakjuk az előadást. A Bázison belül egy új helyszínt választottunk, a műhely melletti szeméttelepet. A környezet, a hely atmoszférája és az előadás improvizatív jelenetei szervesen együtt fognak működni az előadásban.

 - Rendezéseidben általában fontos szerepet kap a vizualitás. Az előadásnak te vagy a látványtervezője. Itt is lesznek maszkok, érdekes látványelemek?

- Most nem annyira, szinte csak azt a teret használjuk, ami van. A szeméttelep, a mellette húzódó betonfal és az erdő érdekes megoldásokat adhat. A térrel próbálunk játszani, megpróbáljuk kicsavarni időben-térben azt az egyszerű történetet, amelyet kitaláltunk. Ahol a szemét rész van, fantasztikusan gazdag az elénk táruló látvány és az ember azon gondolkodik, hogyan lehetne úgy ültetni a nézőket, hogy ők is részesei legyenek az eseményeknek. Első pillanattól az volt a fejemben, hogy ezt minél egyszerűbben, elegánsabban oldjuk meg. Minden világításnak számító elem és minden nagyobb díszletnek mondható dolog, ami az adott térhez hozzájárul, semmi más, csak egy autó. A reflektor fényénél játszódik minden. Ilyen szempontból az egész előadás mobil , szabad és talán kellőképpen „színháziatlan”. Semmifajta színházi eszközt nem használunk, csak a színészeket.

- Eddigi rendezéseidben fontosnak tartottad, hogy a mai korosztály is befogadó legyen a látottakra.

- Igen, még az Élet álomnál is az volt a célom, hogy fogyasztható, átélhető legyen, hiába íródott négyszáz évvel ezelőtt a barokk korban. Itt is a saját generációmnak vagy akár a még fiatalabbaknak próbálunk olyan színházi élményt adni, amit valóban élveznek és ami nem valami kulturális csemege. Engem is ilyen dolgok érdekelnek, ilyesmihez volt kedvem. Semmi koncepcionális dolog nincs abban, hogy a fiatalokhoz akarunk szólni, egyszerűen itt vagyunk együtt huszonévesen, akik egy történeten gondolkodunk.

- Ebben az évben fejezted be a Színművészeti Egyetemet, de már számos lehetőséget kaptál. Dolgoztál a Szputnyik Hajózási Társasággal, a Kamrában rendezted Calderón: Az élet álom című darabját és legutóbb Dorota Maslowksa: Két lengyelül beszélő szegény román című darabját. Az alternatív vagy a kőszínházi forma áll hozzád közelebb?

- Tulajdonképpen mind a kettő érdekel, nem érzek ellentétet. A következő évadban kőszínházban és alternatív színházban is fogok dolgozni. Mind a kettőt megtapasztaltam és mind a kettőnek vannak előnyei és hátrányai. Egyenlőre nem kötelezném el magam. Szerencsére a Katona József Színház egy olyan klasszikus kőszínház, ahol nyitottak minden új kezdeményezésre, olyanfajta ízlésre, ami egyébként az alternatív színház sajátja.

 - A közelmúltban Berlinben jártál Erasmus ösztöndíjjal. Milyen tapasztalataid vannak a német színházról?

- Általánosságban nagyon jók. Alig beszélek németül, mégis azért mentem oda, mert úgy gondoltam, ez az a hely, ahol többet tanulhatok. Pár évvel ezelőtt jártam már kint és- talán a frissességük miatt- akkor sokkal jobban hatottak rám az előadások. Most is láttam nagyszerű előadásokat, de ott is mintha valami kis tanácstalanság lenne abban a kérdésben, merre tovább. Mindemellett a színházkultúra rendkívül eleven és gyorsan változó. A nagyszínházak néhány évente megújulnak, folyamatosan keresik az új utakat. Szerintem ez példamutató lehetne nálunk. Több kísérletező színház van és a közönség oldaláról is érkezik egyfajta művészi , megvitatási, élmények iránti igény. A színházi alkotók közül azok kerülnek előtérbe, akik valami izgalmasat és újat tudnak mondani. A nézők és színházcsinálók közötti diskurzus nem egy szolgáltató-kiszolgáló viszony, hanem elevenen működő művészi műhely.

 - Azon kívül, hogy előadásokat néztél, milyen feladataid voltak?

- A Gorkij Színház színházi projektjében vettem részt. Egy ottani problémássá vált, hírhedt kerületnek a gimnáziumával közösen dolgoztak, ahol a tanulók kilencven százaléka bevándorló családok gyerekeiből áll és komoly gondok vannak a nyelvtudással, beilleszkedéssel . Az integrációról, nevelésről készült egy előadás a gimnazistákkal közösen, amit interjúkból, darabokból raktak össze. Érdekes volt látni, hogyan született ebből két hónap alatt egy olyan projekt, ami vitára hív és a helyi emberekkel közösen, velük megbeszélve, kérdéseket felvetve próbál beszélni valamiről.

A projektnek volt egy kísérő programja . Az előadásban szóba kerülő probléma és a feszültség mellett, egy írónő interjúkat készített és szerelmi történeteket gyűjtött a kerületben. Ezekből minden nap írt egy jelenetet, amelyet a színészek előadtak az utcán, azoknak az embereknek, abban a közegben, ahol ezek az interjúk készültek. Egy idő után voltak visszajáró vendégek, akik a sajátjuk mellett a környéken lakó emberek hol szomorú, hol kedves szerelmi történeteit hallgatták. Nekem nagyon tetszett ez a módszer és az a bátorság, ahogy ebben a projektben dolgoztak.

- Milyen munkáid lesznek a következő évadban?

- Az évad elején Nyíregyházán fogom rendezni Tasnádi István Kokainfutárát, utána szintén Tasnádi Istvánnal több újságcikk alapján próbálunk megcsinálni egy háromszereplős darabot, amely a MU színházban kerül bemutatásra decemberben. A Kamrában egy teljesen új kortárs operettet fogok rendezni. Közben a Katona József Színházban, a Sufniban Dömötör Andrással felváltva fogunk egy folytatásos előadássorozatot csinálni havi egy alkalommal, ami a ma nagyon népszerű tévésorozatok mintájára készül. Ennek Sitcom a címe. Az operett után Krakkóban , a Stary Teatrban fogok dolgozni és a Szputnyikkal is csinálunk egy felolvasószínházat karácsony táján.