Színházban megesik, hogy azt sem tudom, hol vagyok. Nem tudhatom, hol végződik a valóság, és hol kezdődik a játék. Igaz, azért megyek oda, hogy játsszanak nekem, de mégis azt várom, hogy igazat mondjanak.

Máté Gábor három éve végzett osztálya évente nyilvános osztálytalálkozót tart Zsámbék mellett, az egykori rakétabázison. Tavaly meg tavalyelőtt rendes műsort, szokásos, habár csöppet sem szokványos produkciót adtak. Az idén önmagukat hozták színre a rakétasilóban. "Éjféltájban mondta meg, hogy mi baja" címmel magyar keservesként játszották el a mai magyar színészsorsot.

Illetve sokáig úgy tettek, mintha játszanának, még ha olykor magukat, máskor egymást alakították is. Saját tapasztalataikat, élettöredékeiket fogalmazták játékká. Attól kezdve, hogy a részegen vezető színészt elkapják a vesztegetőpénzre vadászó rendőrök, addig, hogy a színész hiába könyörög a leforgatott film honoráriumáért. A színészválogatás megaláztatásától a rendezői önkénynek, készületlenségnek, rögtönzéseknek való kiszolgáltatottságig.

Mindez magyar, cigány, csángó folklórba, néha rapbe ágyazva keserűen humoros, üdítően fájdalmas, és csöppet sem belterjes. A zsámbéki dombtetőre ugyan főképp bennfentesek rándulnak ki, de amit itt láthatnak, az bárki foglalkozására lefordítható. A színészpanaszok mögött közös keservek bujkálnak.

Hanem a játék végén félkörbe ülnek, s mintha valóban csak egymással beszélgetnének. Olyan őszinte hangon vallanak szép sorjában, hogy az ember kezdi magát kényelmetlenül érezni. Mintha idegenként csöppent volna egy összeszokott társaságba. Nem árulnak el persze igazi, intim titkokat, csak éppen a hangvétel olyan, mintha a lelkük legbelsejét fordítanák ki. Mintha nem eljátszanák, hanem valóban kiadnák magukat. Az igazi őszinteség pedig roppant kínos annak, akire nem tartozik, amit hall.

Aztán Dömötör András, aki rendezőnek tanul - első munkáját, a Vízkeresztet láthattuk is már - ugyanezen a bensőséges, elgondolkodó, önmagába forduló hangon kezdi indokolni elhatározását, így: "Mert a hatalom jó dolog..." És a továbbiakban fölvázol egy életpályát, amely a színházi hatalom megszerzésének és megőrzésének technikájáról szól, s melyben jól fölismerhetők nagy elődök életmozzanatai is. A kijárat felé néhány perce még feszengve pislogó néző felszabadultan röhögcsélni kezd. Ismét színházban érzi magát, sőt arra is rádöbben, hogy eddig is ott volt. A nem színház, a bensőséges, vallomásos hang csak előkészítette a poént. A kínos őszinteségről úgy váltanak vissza a lényegi igazságra, hogy azt a kontraszt jobban kiemelje. Dömötör András így nem beszélhet önmagáról, ennyire nem lehet őszinte. Ennyi igazságot csak a színész mondhat, mégpedig csakis a színpadon.