Jellemzően kritikusbarát események a Máté Gábor-osztály nyári zsámbéki találkozói. A recenzens nyugodtan kitárgyalhat a papíron mindent, amit látott, nem muszáj udvariasan elhallgatnia a leendő nézők elől az előadás részleteit, mivel nem kell leendő nézőkkel számolnia. Igaz ugyan, hogy egy-egy jól sikerült nyári bemutatónál mindig reménykedünk kicsit, hogy a produkció talán nem tűnik el egyszer s mindenkorra, hanem bekerül valahová, ahol látható lesz a továbbiakban is, de ez általában nem történik meg. (A ritka kivételek egyike ugyanennek az osztálynak tavalyi BelemenekülÔk című műsora, amely Rozgonyi Ádám dalaira épültében valamelyest tematikusnak mondható, s az idei nyáron is szerepelt a Zsámbéki Színházi Bázis repertoárján.) Esetünkben talán rendben is van a mulandóság. Ez valahol feltétele az újabb produkció létrejöttének. Márpedig, igenis, kínáljanak Alkal- Mátéék minden nyári szezonban újabb zsámbéki estet, hadd lássuk évről évre, hogyan gyarapodnak a fiatal színészek tudásban, tapasztalatban, kedvben, reményekben.
Immár rendszernek mondható tehát, hogy Máté Gábor 2003-ban végzett növendékei nyaranta összegyűlnek a Mátyás Irén-féle főhadiszálláson, s némi intenzív együttdolgozás után előállnak soros premierjükkel. Ez bizonyára valamiféle munkaterápia (számukra), egyben jóféle szórakozás (számunkra is), tudósítás róluk és beszámoló nekünk. Az idei műsor – „Éjfél tájban mondta meg, hogy mi baja", magyar keserves – legalább annyira lesújtó, mint amennyire felvillanyozó. Sötétebb képet mutat a magyar színházi szakma állapotáról, szellemiségéről, közegéről, mint egy többkolumnás szakírói dörgedelem valamely újság hasábjain. Az a szomorú benyomásunk támadhat a látottak alapján, hogy Máté Gábor jól sikerült tanítványai három év alatt annyi negatív élményt gyűjtöttek be, amennyihez korábban azért sokkal-sokkal több idő kellett. De lám, a pályakezdők ma már néhány évad után nagyméretű, elborzasztó tablót festhetnek a jelen helyzetről: a színház iparosodásáról, a kommercializálódásról, a leértékelődésről, a cinizmusról, a hozzá nem értésről, a hányavetiségről és így tovább. Ráadásul nem kívülről mutogatnak ujjal a többiekre, hanem magukat is önkritikusan és önironikusan láttatják. (Talán egy jelenet kivételével. Az előadás végén lezajló „csoportterápiás beszélgetés" egyrészt felesleges rátét mindarra, amit ennél kevésbé direkt módon tudattak már a játék során a szereplők. Másrészt némi pátoszba csúszik a szcéna, s ez nem igazán áll összhangban az addigi hangvétellel.)
Tizennégy fiatal színész alkotta csapatról van itt szó. Ezúttal tizenketten lépnek fel közülük. Száraz Dénes hiányzása igazolható augusztus eleji székesfehérvári Figaro házassága-bemutatójával. Azt viszont nem tudom, miért kellett nélkülöznünk (vérző szívvel) Mészáros Bélát, aki a premieren nézőtéri nézőként szemlélte, mint alakítja őt Gál Kristóf a színen a címadó sztoriban. A porckorongsérves Czukor Balázs nyilván kaphatott volna felmentést, de nem élt vele. „Elfekvő" színészként maga is hol közönsége, hol résztvevője az eseményeknek, a közösségi szeánsznak.
A pályakezdő Máté-növendékek első három szezonját módunk volt figyelemmel kísérni részint a maga (üzem)menetében, részint a nyári zsámbéki színpadi jelentéseik révén. (Hiszen még az amúgy másról szóló BelemenekülÔk műsorban is reflektáltak magukra, színészi sorsuk alakulására, például Fenyő Iván hollywoodi filmezésére.) Évad közben láthatjuk a kőszínházi munkálkodásukat, a nyári szünetben meg szembesülhetünk a kommentárjaikkal. Bukolikus bájjal eljátsszák itt saját magukat, esetleg egymást. Hogy az egyik véglettel kezdjem: Az „Éjféltájban mondta meg…" talán legszebb, legmeghittebb, legvarázsosabb jelenete az, amikor Szantner Anna leül velünk szemben egy székre, odahajol hozzánk, akár egy presszóasztalnál, s elmeséli, miért is akasztotta szögre a színészetet. Legalábbis vélelmezem, hogy ebbe avatja be a publikumot. Spanyolul beszél ugyanis, talán hogy ne értsük pontosan, csak érezzük. És az ember elkap egy-egy multilingvi szót (mint például: fábrika), s úgy hiszi, minden világos számára, s hogy nem is kell, nem is szabad ennél konkrétabban megtudnia, ennél alaposabban megismernie Szantner Anna visszavonulásának indokait és személyes történetét.
A megéltség, a keserű tapasztalás, a stilizált tényszerűség működteti és fűti fel a némiképp egyenetlen színvonalú kanavász számos etűdjét. Például azt a szkeccset, amelyben a társulathoz nem tartozó, királynői alkatú, szigorú szépségű Péter Kata három-négy markolászó filmes szakember között eljátssza, mint bízzák rá egy tévéjáték főszerepét. (Hiszen láttam aztán a tévében az opust!) A buffónak termett Vajda Milán alakításában szintén egy filmszerep a fő motívum, ám nem a művészi munka, hanem az azt követő folytonos telefonálgatás: mikor fizetik ki végre a gázsit, s mikor mutatják be a művet. (Sohanapján és sohanapja másnapján.) Vitriol az alapanyaga annak a kettős párjelenetnek, amelyben Dömötör András és Kovács Patrícia előadja Fenyő Ivánt és Jordánt Adélt, amint a reggeli tévéműsor „Sztárok párban" vendégeiként beszélgetnek Csiszár Jenő és Jakupcsek Gabriella házigazdákkal. Utóbbiakat értelemszerűen Fenyő Iván és Jordán Adél alakítja. (Kovács Patrícia szinte jobb, mint az eredeti Jordán Adél.) Gondolná az ember, hogy briliáns paródiát lát, de többen állítják, hogy „az életben" szó szerint így zajlott le ez a csevej. Kedvesen szolidáris betét a „Ne bántsátok Járó Zsuzsát!" címszavú össznépi dalos kiállás – mindenekelőtt Máthé Zsolt pirospaprika-fülbevalós szuperbetyárja kel a színésznő védelmére valami elragadóan blazírt buzgalommal –, amit szintén el tudunk helyezni a játszók színészi pályáján. Halljuk azt is, hogy Járó Zsuzsa az idén elhagyta az Örkény Színházat, Egerbe szerződött, mintegy váltva Kovács Patríciát, aki meg épp onnan jött el. Fiatal színész hőseink a mellékesként beiktatott szappanoperák, bank- meg sörreklámok mellett valamennyien „gáskára" vágynak – bármit értsenek is ezen (társulatot értenek, alighanem) –, és hát minimum nem akadálymentes a vágyak kiteljesítése.
Külalakját tekintve a produkció bájosan, szellemesen és kompletten összekotyvasztott aszfalt-népies stílben van tartva. Háromszázhúsz füzér pirospaprika árnyékában, apróbb szalmabálácskák mentén bokáznak a szereplők tulipános hímzésű mackóalsókban, matyó mintás tréningfelsőkben, kínai piaci bocskorokban. (Talán nem konkrétan ezekben, de ilyesmikben, Izsák Lili leleményessége folytán.) Olykor váratlanul rágyújtanak egy-egy abszurdoid népdalszerűségre, a húrok közé vagy az ütőgardonra csapnak. A mind bölcsebbnek és joviálisabbnak látszó Mészáros Máté hangszeres vezérletével aládolgoznak a Lázár Zsigmond és Gulyás Ferenc alkotta népi együttesnek. Színes, szagos, zajos, üde potpourri ez. Nem akármilyen mulatság. Sírva vigadós röhejes keserves. (Ugyanakkor azonban – ezt már rég bele kellett volna írnom ebbe a cikkbe – megállapíthatatlan, hogy mond-e az előadás bármit azok számára, akiknek ezek a fiatal színészek nem mondanak semmit. Vagyis hogy számottevő és idevágó nézői tapasztalat híján érthető és élvezhető-e ez a produkció. Nem tűnik-e öncélúnak vagy túlságosan belterjesnek. Talán nem. Talán de. Talán mégse.)
Az előadás úgy ér véget, hogy miután Dömötör András elmondta a feltörekvő, gátlástalan színházi vezető bicskanyitogató monológját, a színpad hátterébe sétál, és ott egy zidane-i fejessel leveri az utánpótlást. Lehet egyébként, hogy semmi szükség erre, hiszen Tóth Simon Ferenc jelenlegi Máté-növendék – aki egyebek közt néptáncosként nagyszerű résztvevője a játéknak – mindent látott és hallott. Ez önmagában véve is elég lehet ahhoz, hogy fejvesztve meneküljön a színészi pályáról.