Mazochizmusom végtelen, egy héttel Vlad Troickij III. Richárd-verziójának kiheverése után megadtam magam egy újabb zsámbéki expedíciónak, amely az ukrán rendező Hamlet-változatát ígérte. Az este szerkezetileg bonyolultnak látszott, mert bónuszként a Lear király is meghirdettetett - műsoron kívül, az eredeti kezdési időpontban, a Zsámbéki Színházi Bázisra Járók Baráti Körének javára - mint a termékeny ifjú mester Shakespeare-összesének ugyancsak vadonatúj, először látható darabja. (Az eddig említetteken kívül a Macbeth elkészültéről tudok.) Rafinált dramaturgiával, szendvicsszerűen, két fél Lear közé tettek egy Hamletet. Ha nem volna elég érthető: a Lear király első része után következett a Hamlet, majd a Lear király második része.

Késő este az ember ne fogyasszon szendvicset, ezért a rövid programot - középen a dán királyfit - választottam. Elhatározásomat az a nem titkolt körülmény is serkentette, hogy a Hamletet a beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház - közismertebben Vidnyánszky Attila - társulatára építette a rendező, míg az összes többit a sajátjáéra. Az utóbbival szótlan előadásokat hoz létre, amelyek zenét, éneket, mozgást használnak drámai építőelemként, az előbbi viszont mindeddig nem mondott le a verbális kifejezésről, amit egy Shakespeare-interpretáció esetében nem tekintek hátránynak.

Előrebocsátom: az este megérte. Problematikussága és művészi hiányosságai ellenére. Vagy épp azért.

Előbb egy körülményről. A Vidnyánszky-csapat kettészakadt, hatan a debreceni Csokonai Színházba szerződtek, ahol a társulatalapító lett a művészeti vezető. A "maradék" - ők játsszák a Hamletet - tovább küzd a létéért. Ahogy ezt évek óta teljes létszámban is teszik a beregszásziak. Ebben a kemény küzdelemben érték el kiváló eredményeiket. Eközben váltak többen jelentős színésszé. Akik most távoztak a hatokkal. Az eset nem kíván kommentárt. Főleg nem morális nézőpontból. Ilyen az élet - törésekkel és az egzisztenciák változásával jár. Ítéletnek nincs helye. A megítélésnek igen. A kritika részéről mindenesetre. A kritikának nem kell tudnia és nem kell tudósítania a körülményekről. Nincs neki megtiltva. Az se, hogy beszámítsa értékítéleteibe a maga morális maximáit. De mindenekelőtt az esztétikai maximákkal kell törődnie. Arról kell véleményt mondania, amit lát, és - normális körülmények között - ez a vélemény független kell, hogy legyen az előadás létrejöttének személyes, egzisztenciális, strukturális vagy anyagi nehézségeitől. Úgyszólván mindentől, azon kívül, ami a színpadon látható és hallható. De hol vannak normális körülmények? A színházi élet polarizálódása nem értékcentrikus. Általánosan jellemző: tehetséges vállalkozások süllyednek el, és a luftballon színház repül az égig. A média fölkapja az úgynevezett sztárok minden böffentését, de nem veszi észre, ha érték született. Nem is az a dolga. A kritika dolga lenne, hogy rendet rakjon. De hogyan? Szándékosan megyek a végletekig: válasszon amatőr akarás és profi blöff között? Szomorú, ha ez a választék. Bizony gyakran ez. Szép feladat: küzdjön meg vele.

A Halál-álom címmel játszott Hamlet tulajdonképpen hagyományos előadás, ha azt vesszük, hogy a szerepek egyenként ki vannak osztva, van Hamlet, Ophelia, Claudius, Gertrud, Horatio, sőt összesen egy darab Rosencrantz és Guildenstern is, amennyiben a másikukat egy gyermekjáték méretű rongybaba alakítja. (A hagyománytól eltérést külföldön kezdték, újabban nálunk folytatják. Eszerint a szereplők közül mindenki lehet Hamlet. Vagy mindenki lehet mindenki. Esetleg majdnem mindenki, de Hamlet nem. Vagy öten játsszák el az egészet. Vagy hárman. Vagy egyedül. És így tovább.) Troickij szinte lineárisan végigmegy a cselekményen. Azért szinte, mert több jelenetet fölcserél, kihagy vagy összevon. E hármas kombinációból keletkezik a dramaturgiailag legjobb jelenetsor. Ophelia bevonszolja halott apja tetemét a földön ülő Hamlet elé, aki önmagába temetkezve kockát dob. Ebben a helyzetben - eredeti helyénél jóval később - zajlik le kettőjük "kiábrándulás-dialógusa", pontosabban az a töredék, ami megmaradt belőle. Hamlet a kockavetések közben löki oda válaszait, illetve dünnyögi maga elé, az "eredményt" konstatálva, hogy "lenni... nem lenni" - ennyi maradt a monológból. Ezt követi - rövidítve - Ophelia őrület-paroxizmusa, majd halála is (az utóbbi már más színházi nyelvi jelzés, nem itt tárgyalandó). A leírt szekvencia: lélektani alapon elkövetett sűrítés. Önálló, eredeti lelemény.

A nagy egészet tekintve Troickijtól távol áll a pszichológiai realizmus. Erős hatásokkal dolgozik, élő zenével - nem a rendező etno-káosz bandje szolgáltatja, de az eredmény hasonló -, tánccal, fizikai gesztusokkal, a szereplők többnyire állandó, hol aktív, hol passzív jelenlétével. Nem törekszik stílusegységre. A zene szinte végig a háttérből strukturáló zajkeltő ritmikai effekt, de néha önálló életre kel, különféle stílusokat imitál - a magyaros lakodalmastól az Egérfogó-színjáték egyik dialógusának slágerkeringővé zenésítéséig -, és előfordul, hogy táncbetétet von maga után. A bokázó-magyarosak kifejezetten kínosak, a slágerezés üdítően ironikus, annál inkább, mert négy, egyébként zenéléssel foglalatoskodó, hófehér, habos nagyestélyibe öltözött ifjú hölgy adja elő. A kvartett - egy másik jelenetben - a sírásókat is helyettesíti, elidegenítő anekdotázás-pálinkázás-hagymázás közepette. Amilyen jó ez, olyan rossz - mert művi és erőtlen -, hogy vödrökből loccsintva ők "fojtják vízbe" Opheliát. A vödröket, sajnos, horgászásra is használják - Hamlet gumicsizmát húz hozzá -, holott amíg némán és mozdulatlanul sorakoznak a rivaldánál, a deszkaszínpad elején, mintha Molière-korabeli színpadi mécseseket helyettesítenének, remekül "játszanak". A négy amazon a befejezés előtt vészjóslóan nyikorgó némasággal hintalovazza végig a párbajt a rövid időközönként kiürülő színpad hátteréből - ez megint jó. Közben is van hintalovaglás - értelmetlen és fölösleges.

Jó és rossz, szerves gondolat és szervetlen ötlet jócskán keveredik a produkcióban. Hogy Polonius Gertrud szeretője - üzekednek a padon, miközben Claudius egy emelt széken előttük szónokol -, az oktalan butaság. Nem önmagában, hanem mert semmi sem tudja hangsúlyossá tenni vagy indokolni, legkevésbé a színészi játék. Hasonló önkény, hogy a Szellem lepedővel letakarva az asztalon fekszik, miközben a királyi pár vacsorál - nem ő eszik, hanem őt eszik? -, majd a lepedő átvérzik, ő pedig szövegel, és fölserken. Sok néma jelenlét, például egy időnként munkába állított szövőszék tartalmatlan üresjárat. Részint, mert a színészek - a színlap ömlesztve közli a nevüket, nyilván nem akarja személyiségként közreadni őket - nem töltik ki a jelenlétükkel. Egyelőre csak pillanatnyi időre van súlyuk, az Arany-fordítástöredéket is többnyire belső támasz nélkül, energiátlanul szólaltatják meg, ezért az indokolhatatlan "csak" kategóriáját meríti ki, hogy Hamlet ifjú korpulens ("tikkad, mert kövér"), Claudius sovány emberke, Polonius pörge paraszt. Amikor energia szabadul föl, jó az előadás. A kisbalta mérgezési ügylete, a vasajtón túli takarásba rohanó párbaj, a végső mészárlás lassú és feszült szertartása a sorba fektetett hullákkal arra vall, hogy Troickij is, a társulat is tud valamit, aminek a kibontakozási lehetősége határtalan.