Itáliai reneszánsz novellák

A pajzán griffmadár (Matteo Bandello novellájából)
Rendezõ: Kovács Dániel

Egy hölgy megtréfál egy nemesurat, ám az kétszeresen fizet meg érte (Matteo Bandello novellájából)
Rendezõ: Néder Anna

Erkölcstelen történet (Matteo Bandello novellájából)
Rendezõ: Laboda Kornél

Az aranymûves szörnyûséges esete (Anton Francesco Grazzini novellájából)
Rendezõ: Szõcs Artur

Egy majom, amíg úrnõjét temetik, felöltözik annak ruhájába és megfutamítja a háziakat (Matteo Bandello novellájából)
Rendezõ: Kárpáti István

Játsszák:
A Kaposvári- és a Színmûvészeti Egyetem színész szakos hallgatói

Miután elhatároztuk, hogy mi, a Színház- és Filmmûvészeti Egyetem színházrendezõ szakos hallgatói (Kárpáti István, Kovács Dániel, Laboda Kornél, Néder Anna, Szõcs Artur; osztályvezetõ tanár: Babarczy László) közösen pályázunk „A reneszánsz a mai színház tükrében” elnevezésû programra.
A kor irodalmában való elmélyedés során azonban meglepõ felfedezést tettünk. A 14-15. századi novellák, drámák és természettudományi tanulmányok olyan gondolati, világnézeti frissességrõl árulkodtak, ami mai korunkra sem jellemzõ talán ilyen mértékben. A megismerés vágya, a tudás megszerzése éppolyan fontos mozgatórugói a kor emberének, mint az oly sokszor emlegetett „életszeretet”. Pedig ami igazán csodálandó, az nem az élet szeretete (azt most is szeretjük), hanem egyfajta (azóta elveszített) harmónia megléte. Test és szellem, ember és természet kapcsolata ekkor még nem kuszálódott össze. A 18-19. század testet tagadó, túlzóan prûd polgári erkölcsével szemben a reneszánsz történetekben elismerik az ember testi szükségleteit. Ami igazán megragadott bennünket, az tehát az a gondolkozásmód, amely az emberrel szemben nem támaszt teljesíthetetlen elvárásokat, nem próbálja meg kiirtani az emberben lakó állatot, de arra törekszik, hogy békében együtt éljen vele. A reneszánsz hõs nem neurotikus. Nincsenek elfojtásai, kiéli indulatait, s viseli a következményeket. Ebbõl a szempontból nézve még a 21. század emberénél is szabadabbnak tûnik, s ez a (gondolati, világnézeti és erkölcsi) szabadság az, amit fontosnak és átadhatónak, átadandónak tartunk.

„Uram-atyám, dicsértessék mindörökké a te hatalmad! Te akartad, hogy híveimnek kihirdessem, mily csapás vár rájuk, s hogy mily haragra gyúltál az emberek ellen, én pediglen engedelmeskedem, eleget teszek kívánságodnak. Gyermekeim! gazságaitokkal és szörnyûséges bûntetteitekkel olyannyira magatokra haragítottátok az Istent, hogy õ, amint nékem, midõn a minap ájtatosságban lelt, irgalmasan kinyilatkoztatni kegyeskedett, úgy határozott: késedelem nélkül rátok szabadítja amaz iszonytató és rettenetes griffmadarat, melynek oly kemény és erõs csõre vagyon, hogy azzal tíz acélvértet is széjjelvágna. És ezen csõrrel mindenkinek, ki bûnös életet él, s ki figyelmeztetõ szavaimat tréfára vette, kíméletlenül kivájja a szemét, hogy az vak lesz mindörökre, s hiába remél gyógyulást. Azt ne higgyétek, hogy bármit is használ, ha imigyen okoskodtok: „Én majd ki nem mozdulok a házamból, jól elreteszelek ajtót-ablakot, ha majd a griffmadár mifelénk száll.”, mivelhogy az Úristen parancsolatja szerint láthatatlan annak a röpte, hogy senki emberfia ne kerülje el a keserves csípéseket. Azt mindazonáltal elárulhatom, hogy jómagam annyit kérleltem a felséges Atyát, sírva-zokogva addig-addig esdekeltem elõtte, hogy Isten különleges kegyet volt hajlandó velem gyakorolni, miszerint én tudni fogom, mikor közelg falunkhoz a rettentõ madár, s láthatnom is megadatik, hogy ezáltal minden lehetõt megtehessek, azt fürkészvén: hátha mégis megtérnének a jó útra.”