Zsámbékon, a Háború - most? című tematikus nemzetközi színházi találkozó előadásait nézegetve éppen azon tűnődtem, vajon mennyiben igaz még, hogy a háború a politika folytatása más eszközökkel, amikor szemembe tűnt az egyik szerzői előzetes: "A háború az élet sűrített formája; a béke folytatása más eszközökkel." Kovács Kristóf, a Csontzene című, háborús tragédia dell\'arténak nevezett darab írója gondolja így, olyannyira, hogy szerinte műve "ennek a vitatható erkölcsiségű axiómának kíván megfelelni". Más kérdés, hogy ami Zsámbékon most létrejött Simon Balázs rendezői közreműködésével, az megfelel-e egyáltalán valaminek. A szerző nem bír el a halomba hányt szereplőkkel és motívumokkal, a rendező pedig a széthulló szöveggel, a nehezen követhető eseménytöredékekkel, az alig azonosítható jellemekkel. A néző meg azzal az ősrégi problémával, hogy vajon a világ vagy a darab őrülete kergeti-e az őrületbe. S főképp azt nem érti, hogy a darab első részét még érteni vélte. Itt még szoros keretbe fogta a háborús epizódokat egy körmenet. Avas Attila prófétai vezetésével, ministráns csengő szavára, a szent énekeket zengő zsámbéki asszonykórust követve, vándoroltunk a gyilkolódás, a kirekesztés, a másféle gyűlöletének, a megfélemlítés változatos módjainak helyszínei között. Ekkor a szerzőnek még talán világos üzenete volt: mintha egyenesen istent hívná tetemre, a képébe vágva, hogy nemhogy ő, de az emberek belé vetett hite sem segít a világon. A szünetben aztán az asszonykórus távozik, és marad az elvont, jellem, személyiség nélküli figurák által bemutatott brutalitás.

A Csontzene egyébként az utolsó bemutató volt a sorozatban, a hatodik előadás. Különben talán a legtisztábban háborús témájú. Itt a szereplők örökös háborúban élnek, a csapat hol előretör, hol visszavonul, az itt és az odaát, a mi és az ők között végtelennek látszik a harc. A megelőző öt előadás során azonban gyakrabban tűnik föl a béke, vagy legalább a béke emléke. A Dalton Trumbo Johnny fegyverben című regényéből készült monodráma hőse - aki a háborúban elvesztette minden érzékszervét és összes végtagját, nem lát, nem hall, nem tud mozdulni, csak a bőrével érzékel és a fejét mozgatva tud jelzéseket adni, mégis kommunikációs lehetőségeket keres - nem a háborúra, hanem inkább a békére emlékszik elsősorban. A Szabadkai Népszínház előadásában, amelyet Zsámbékon magyar nyelvű ősbemutatóként hirdettek, a Szabadkán született, 1948 óta Izraelben élő tel-avivi Han Eldad (Lengyel Iván) rendezésében különben nem történik kísérlet e rettentő állapot naturális megjelenítésére. Sőt Káló Béla éppen nem a testi mozgásképtelenséget, sokkal inkább a lelki mozgékonyságot igyekszik megjeleníteni. A mozgásképtelen testből kitörni vágyó lélek, szellem kínlódását, vergődését igen intenzív testmozgással, mondhatni harsány színészi játékkal próbálja érzékeltetni.

Az Agota Kristof (Kristóf Ágota) regényeiből készített Nem fáj! - ugyancsak a Szabadkai Népház magyar nyelvű ősbemutatója - a hátország háborúját ábrázolja. Egy asszony iker fiait szörnyeteg anyjánál hagyja. A furcsaságok és iszonyatok csak kis részben a háború következményei. Sőt akár úgy is érezhetjük, a háború egyenes folyománya e rettentő életnek. A Magyarországról elszármazott, Svájcban sikeres írónő kimódoltan elvont történetében különben jól fölismerhető Kelet-Közép-Európa múltja, szinte azonosíthatók a helyszínek, az idők. Ezt a produkciót is Han Eldad rendezte. Kevés kellékkel, lényegében üres térben, fekete ruhákban szinte csak színészi eszközökkel szabják ki a karaktereket, teremtik meg a miliőt, elevenítik meg a játszók a valószerűség határain trükkösen billegő történéseket.

A sepsiszentgyörgyi román társulat időnként kétnyelvű előadása a háború humorát hozta. Milos Nicolic darabja, a Szerszámmal a kézben azonban nem humorizál a háborúval, nem groteszk vagy éppen vidám pillanatokat pécéz ki a borzalmak tengeréből, hanem megkísérli humorosan látni az egészet. Filozófiai humort igyekszik kiolvasni a háborúból éppúgy, mint az egész életből. Abból a triviális alaphelyzetből, hogy három kovács - egy magyar, egy román és egy orosz - hadifogságban a másik feleségének csinál gyereket. Körbe-körbe. A magyar szinopszis szerint "ha a történelem ismétli önmagát, a dolog nemzetközi gruppenszexbe fullad, mert felismerik: aligha van ésszerű kiút, hiszen barát és ellenség, rokon és idegen végképp összekeveredik. És milyen világ az, melyben már háborúzni sincs kivel!" E fölismerést természetesen Beethoven Örömódájával nyomatékosítják. A leírásból együgyűnek tetsző történetet Theodora Herghelegiu rendezésében fergeteges humorral adják elő, kiváltképp a román és magyar nyelvet olykor hatásosan keverő, elengedhetetlen szövegpoénokat így hangsúlyosan kijátszó Szakács László és Ioana Gajdó. A végső hatást azonban agyoncsapja a befejezés, ekkor ugyanis a rendezői elgondolás szerint a nagy nemzetközi gruppenszex örömére mindnyájunknak táncra kellett volna perdülnünk, erre azonban a szűk körű, jórészt szakmai közönség köréből senkit sem sikerült rávenni.

Lényegében nem háborús, bár részben katonatörténet Barrie Keeffe A városban című műve. Egy ifjú londoni önkéntes írországi bevetésre készül, és utolsó estéjét tölti otthon. A háborúra csak a haláltól, konkrétan ezúttal az orvlövészektől való félelem emlékeztet. Ami ezenkívül elhangzik: szexuális és anyagi nyomorúság, szellemi lepusztultság, s hogy mindez a frusztráltság miképpen vált ki rasszizmust, idegengyűlöletet. Bagó Bertalan rendezésében a három fiatal színész, Kerényi Miklós Máté, Nagy Sándor és Szentirmay Zsolt rokonszenvesen, ügyesen igyekszik életszerűvé tenni a tantörténetet.

Az előadás-sorozat talán legerőteljesebb darabja, Verebes Ernő Kioldás-tanulmány egy végkifejlethez című műve, melyet Vidnyánszky Attila rendezett, első pillantásra talán a leginkább látszik modern háborús történetnek, holott valójában nem az. Kiindulópontja egy hatalmas katasztrófa, amelynek hátterében szabályos negatív utópia bontakozik ki, egy művi világ robbant föl ugyanis, kiderül azonban, hogy ez a katasztrófa nem háborús, hanem ipari-természeti eredetű. Amúgy tökéletesen összetéveszthető egy atomkatasztrófával, amihez ugyancsak nem föltétlen szükséges háború. Hatalmas földhányásokból ássák ki a fekete műanyag zsákokban fekvő holtakat, akik fölkelnek és bemutatkoznak, majd eljátsszák az előzményeket. Egy művi világ nagy hazugságrendszere bontakozik ki hol groteszk jelenetekben, hol költői erejű szövegekkel, míg visszaérkezünk a kiinduláshoz. Az előadás elején a rendező kissé bővebben kifejti, amit a műsorfüzetben az alcím tömören közöl: ez vázlat egy majdani előadáshoz. Később a rendező megosztja velünk gondját egy jelenettel kapcsolatban. Számunkra ez a félkészség is része a produkciónak. A katasztrófa ugyanis nem következik be, a nagy robbanást nagy csönd helyettesíti. Kicsit nehéz fölfogni, hogy itt a vég - az előadásáé is -, sőt már el is múlt. Ha lehet ilyet mondani. Mindenesetre ez a történet is azt bizonyítja, hogy a puszta élet maga is fölér a legszörnyűbb háborúval.

A második hétvége előadásai egyébként egy elhagyott légvédelmi rakétabázis területén játszódtak. Gyönyörű természeti környezetben, hatalmas fenyők és olajfaligetek között álcázva megbúvó, pusztuló betonmonstrumok szolgáltatták a helyszíneket, a háttereket.