Fiatalok készülodnek a nyitott betonbunker kacatjai között. Egy ido után tevékenységük fölhangosodik, jártukban zörögni kezdenek, csövekkel, rudakkal, vaseszközökkel kalapálnak, megszólaltatnak ajtót, sodronyt, kapcsolótáblát, zenei ritmus alakul ki. A kacatkoncertet szövegelés váltja föl, német foszlányok jutnak el az álldigáló nézokig. Néhány újabb fiatalember érkezik, figyelik a játszókat, egyikük beletapsol, elégedetlenkedik, újramondatja a szöveget, mint afféle rendezo. Így kezdodik a Hamlet a Zsámbéki Színházi Bázison. Ha nagyon akarom, a röplapból megtudhatom a német szöveg eredetét, de nem akarom, mert a színházban nem számít más információ, csak az, amit az eloadásból olvasok ki. Ha habitüé vagyok, és jól helyezkedem, fölismerem a "rendezot", Bertók Lajost, aki Hamletet játssza, és elkönyvelem, hogy a keret eszerint egy színházi próba. A próba megszakad, mert autó jön sürgetoen a rendezoért (Hamletért?). Megyünk az autó után, és eljutunk az eloadás tényleges helyszínére, egy másik szabad térre, amelyet a szélesen elterülo, hathengeres, bedíszletezett hangár elott alakítottak ki. Minden nyitott (beleértve a hangárokat), a kezdésbol sokfelé el lehet indulni. Csak meg is kell érkezni valahová. Ez azonban egy következmények nélküli eloadás.

Az biztos, hogy Bertóknak el kell játszania Hamletet. Már régen el kellett volna, ha a színházat nem a megélhetés, a kényelem és a tehetségtelenségre adaptált struktúra irányítaná. Bertók eros színész és impulzív alkat, nem illik bele a fonnyadt színházba. Most is vannak dermeszto pillanatai, különösen gunyoros, csúfondáros replikái ülnek. Egy kemény és egyenes férfi fojtja játékos figurázásba tehetetlenségét: szinte testileg is belenyaklik az undormányos-kellemkedo világ paródiájába. Bertók szimpla közlésmódjában ero feszül, hétköznapi kijelentési is súlyt kapnak, nem kell fölhorgadnia ahhoz, hogy elhiggyük felindulásait. De ezt a maszkírozatlan, a szó legnemesebb értelmében antiteátrális magatartást, amely bármelyikünké lehetne, konfliktusba kell hozni - a világgal, önmagával, valamivel. Irányt kell szabni a drámájának, meg kell teremteni azt a közeget, amelyhez valamilyen módon viszonyulnia kell, különben nincs tét, nincs helyzet, nincs dráma. Az nem elég, hogy a Lenni vagy nem lenni monológ a hangárok tetején hangzik el, ahonnan bárki levethetné magát (valódi szakadéknak kicsi a mélység, a belso szakadékot pedig sík terepen is elo lehet állítani). Ha alapkérdések nincsenek tisztázva, vagy az eseményeket irányító gondolat következetlen és zavaros, akkor a "Hamlet-embléma" nem jön létre. Ahogy Jámbor József rendezésében sem.

A díszlet addig jó, amíg nem játszik. A hangárhengerek csak érkezésre és távozásra alkalmasak, mert a falak miatt oldalról nem látni beléjük. Leginkább ravatalozók benyomását keltik, berendezésük szimbolikus díszítoelemekkel terhelt dekoráció, amikor pedig funkcionálisak próbálnak lenni - egyikük elé például rácsot hajtanak -, gyakorlatilag használhatatlanok, és lehetetlen helyzetbe hozzák a kimódoltan hozzájuk nyúló színészt. A játéktér a hangárelotér sávjára, a tetore és az oldallejtokre korlátozódik, ami a mozgásigényt kielégíti, de az értelmezési tartományt üresen hagyja. Az orök föntrol nézik a lent járkáló néma Szellemet, aztán tercettbe aprítva ok suttogják el a szövegét is, nem tudni, miért. A Szellemet Bíró József játssza, aki Claudiust is, de ennek sincs következménye. A kituno muvészt még sohasem láttam ilyen rossznak, nyafogó, jelentéktelen puhányt csinál a királyból, de az alaknak még így sincs körvonala. Gondolhatnánk, hogy valami puha diktatúrában vagy koszlott demokráciában vagyunk - Claudius úgy kommunikál a csak hangszóróból hallatszó Voltimanddal, mintha az illeto titokminiszter volna -, de erre más jel nem mutat. Valami slendrián balkáni rendszerrol lehet szó, az eloadás legjobb jelenetében sebtében szedik össze két helyrol Rosencrantzot (Tokaji Csaba) és Guildensternt (Szinovál Gyula), az elobbit egy slapaj próbálja megakadályozni abban, hogy lerészegedjen, az utóbbit, egy csapzott lumpent már részegen lökik ki egy begördülo autóból. De a hatalom lényegi természetérol, szociológiájáról, pszichológiájáról semmi sem tudósít. Ahogy a királyi pár kapcsolatáról sem. (Margittai Ági fölmentendo, baleset érte az egyik próbán, Gertrudját reálisan nem lehet értékelni.)

Egy-egy részlet elindul valamerre. A színészek, ahogy Shakespeare-nél: gyerektársulat. Furgonnal vándorolnak. Hamlet az egyik kisfiút (Jéger Zsombor) megpróbálja leszoktatni a manírról, de az eloadáson a srác belesül, visszaveszi a modort. A kikopott Színészkirály (Tóth József) rezignáltan tiltakozik, dehogy tud o tíz-húsz sort megtanulni kívülrol - ennek legalább életszaga van. Polonius (Derzsi János) a nagy szakállával olyan, mint egy bogaras vén különc, egyúttal sportsman, mert valamilyen oknál fogva edzés közben instruálja a fia után kémkedni küldött Rajnáldot (Jánosfalvi Péter), és rendre a földre teremti egy rugalmas rúddal. Nem csoda, hogy Laertes (Keresztes Tamás) Párizsba megy, otthon láthatóan deklasszálódtak, talicskán tolja a motyóját, Opheliának is csak egy rongya van, amit fölvegyen; Szoták Andrea szorult helyzetében sikerrel tör ki az orültsémából, a kevesek egyike, akinek belso igazsága zárt és konzekvens. A sírásók (Kóti Árpád és a megható Madaras József) talán a proszektúráról jöttek, kezükben koponya helyett koponyaröntgen - a jelenet deklarált társszerzoje Garaczi László -, az elhamvasztott Opheliát kihantolt kolumbáriumba temetik. A biciklista Osrickot (Vásári József) Hamlet és Horatio (Maday Gábor) jól megbünteti konformizmusáért, csak - mint már annyiszor - az embernek az jut eszébe, hogy egy epizódba fektetett munka nem mentesít az egész végiggondolása alól.

Az eloadás legfobb - ha tetszik, egyetlen, de végzetes - baja, hogy nem talál (sot, úgy tunik, nem is keres) összefüggést a széttartó részletek között. Az nyilvánvalónak látszik, hogy a dráma közegét napjaink silány, kisszeru, semmilyen viszonyaival azonosítja, de koherens gondolatot, pláne határozott célt vagy mondanivalót még nyomokban sem leltem föl. Tanulságos lenne tudni, miért a patinás Arany-fordítást választották, talán szöveg és közeg primer feszültsége miatt (lehetne így), de akkor nyíltan vállalni kellene, nem modernre cserélni egy-két passzust, illetve kézfogással ígérni hallgatást (kardra esküvés helyett). Az ido elorehaladtával egyre inkább az volt az érzésem, hogy a rendezoi megoldások a megoldás hiányából erednek. Lehet zsenáns a torpárbaj (különben nem tudom, miért), de nonszensz azzal helyettesíteni, hogy a felek közös hengerbe dugják a karjukat, és szabad kezükkel veregetik a hengert. A végso mészárlás helyett is mulatságos szöveget mondani sötétben. Így a befejezés valami oratóriummá fajul, ami az elojátékban látott zörömbölo ifjak érkezésébe torkollik. Ők kísérik hangosan kerepelve Fortinbrast (Halmi Gábor), aki norvégül, a korábban látott vándorszínész kisfiú tolmácsolásában adja elo mondókáját. Mit akar ez jelenteni? Az alternatív színház veszi át a hatalmat? Ennyire rosszul állnánk?